Bújócska
Nagyapóka lelkem! Mi baj, gyöngyvirágom?
Nézze ezt a képet! Látom, lelkem, látom.
Nem is csudálkozik, lelkem nagyapókám?
Hát min csudálkozzam, édes kis fiókám?
Látott-e már maga ilyen nagy virágot?
No, mondja már, lelkem, ugye, hogy nem látott?
Hát bizony, Évikém, ekkorát nem láttam,
Pedig már Kisbacont ezerszer bejártam.
Hát e kis gyerekek vajon mit csinálnak?
Azok bizony, lelkem, állnak, állnak, állnak.
S nincs itt a mamájuk? Nincs itt a papájuk?
Mondja, nagyapókám, ki vigyáz reájuk?
Ó te kis butikóm, már hogyne volnának,
Mint szemük fényére, rájuk úgy vigyáznak.
De ha én nem látom! Nincsenek a képen!
Ott vannak? No ha ott, mutassa meg nékem!
Ejnye, irgum-burgum, kicsi kis bolondom,
Nem hiszel te nékem? Ott vannak, ha mondom.
Bújócskát játszanak, éppen most kiáltják:
Kukk, gyerekek, kukk, kukk! S aztán megtalálják?
Meg ám, megtalálják. És aztán nevetnek?
Meghiszem! És aztán? Új játékba kezdnek.
Mondanék valamit… Nos, mit, kis fiókám?
Bújjon el maga is, édes nagyapókám!
A sas
Repül, repül a sasmadár,
Magasba viszi szárnya,
Szemünk elől el-elfödi
A fellegek árnya.
A napba néz éles szeme,
S a fény meg nem vakítja,
Hatalmas szárnycsapással a
Felhőt ketté hasítja.
De bár repülni fönt szeret,
Leszáll a földre gyakran,
A földön megtalálja mind,
Mit nem talál a napban.
Hiába tör a napba föl,
Nem lehet, hogy ott éljen!
S bár madarak királya ő,
Elveszne ottan éhen.
Szállj, szállj, ó sas, a földre le,
Itt van az élet, itt van!
Köszönd a földnek, hogyha még
Erő van szárnyaidban.
Ez ad ételt, ez ad italt
Gyermekeidnek s tenéked…
Szállj, szállj, ó sas, a földre le
Itt az igazi élet!
A fülemile
Tolla egyszerű, hangja gyönyörű
Fülemilének.
Mint az ő éneke, nincs több olyan
Szép madárének.
Lám a pávának tolla milyen szép!
Szemkápráztató.
Hanem a hangja, ó, jaj a hangja!
Az irtóztató.
Tanulság ebből, hogy külsejéből
Embert ne ítélj.
Ami belül van, abból tudod meg,
Hogy ki-ki mit ér.
Reggeli dal
Fölébredt a nap, kapuját kitárta,
Nótával köszönti a dalos madárka.
Ébredez az erdő, már a rét sem alszik
Madár dalolása messzire elhallszik.
Harmat rezg az ágon, fénye meg-megcsillan,
Rásüt a napsugár s egyszerre elillan.
Ragyog az áldott nap, a szellő se lebben
S dalol a kis madár mindig ékesebben.
Fölkelt a méhe is, döngicsél a réten,
Zümmög a bogárka röppenésre készen.
Szárnyát szárítgatja meleg napsugárban,
Megfürödvén előbb harmatos virágban.
Dalolj, madár, dalolj, örvendezz a nyárnak,
Dalolj, amíg a szép napok le nem járnak.
Majd jön az őszi szél, elhervad a virág…
Dalold amíg lehet: ó de szép a világ.
Ne bántsd a fát
Ne bántsd a fát, hisz ő is érez,
Szép gyöngén nyúlj a leveléhez.
Ágát ne törd, lombját ne tépjed,
Hadd annak, ami, épnek, szépnek.
Szeresd a fát!
Édes gyümölcsét várva-várod,
S te mégis letörnéd a virágot?
Szegény virág gyorsan elszárad,
S te bánkódnál majd, késő bánat.
Ne bántsd a fát!
Fa lombja közt viharban, vészben
Lám meg se ring madárka fészke,
Fáradt ha vagy, leülsz alája,
S elszenderít madár danája.
Szeresd a fát!
Anya ő is, minden levélke
Egy-egy gyermek, gonddal nevelve.
És gyermek minden ágacskája,
Szeretettel tekints fel rája.
Ne bántsd a fát!
Mindaz, kik fákat ültetének,
Sírjukra szálljon hálaének,
Ásóval is költők valának,
Szép lombos fákról álmodának.
Szeresd a fát!