Szerettük.
Megható, hogy ennyi év után sem feledkezik meg első iskolájáról, nemzetközi versenyeiről, távoli földrészekről még most is üdvözlő soraival gondol ránk.
Sikereinek szívből örülünk, és büszkék vagyunk rá!

Vasárnapi sport, 1995. április 14.

Majd megfulladástól a kifulladásig

Furcsa életutat járnak be az emberek, amíg eljutnak céljukig. És ez nem frázis, mert például a mai úszósport egyik legkiválóbb egyénisége, az olimpiai és világbajnoki bronzérmes Czene Attila pályája úgy kezdődött, hogy majdnem megfulladt.
– Ez így igaz. Ötéves lehettem, amikor szüleim elvittek a régi szegedi uszodába, és amikor ott egy pillanatra nem figyeltek rám – zsupsz! -, beugrottam a vízbe. Pillanatok alatt elmerültem, mint egy balta. Ha akkor nem áll mel lettem egy idősebb férfi, aki kiemelt a partra, talán már ott véget ért volna úszói és e világi pályafutásom.
– Nem ment el a kedve a víztől?
– Nekem elment, de a szüleim úgy döntöttek, hogy meg kell tanulnom úszni. Eleinte nem szívesen jártam, hideg volt a víz, meg aztán ügyetlennek is bizonyultam a többiekhez viszonyítva. Aztán mégiscsak belejöttem, s egy idő után már nem kellett szülői felügyelet ahhoz, hogy az uszoda helyett ne játszani menjek.
– Mennyi idő után derült ki, hogy az egykori „baltából” versenyúszó lesz? 
– Azt hiszem, két év elteltével már örömmel látogattam az edzéseket, és jöttek is az eredmények. Persze csak szegedi szinten.
– Mi hozta a döntő fordulatot?
– Nem mi, hanem ki! Széchy Tamás, aki azért utazott le Szegedre, hogy megnézzem engem, mert azt hallotta, hogy tehetséges vagyok. Azt hiszem, tízéves lehettem, amikor szemrevételezett, és egyetértett akkori edzőmmel, aki felhívta rám a figyelmét. Nem volt bőbeszédű. Mindössze annyit mondott: „Fiam! Továbbra is komolyan eddzél, de ahhoz, hogy hozzám kerülj, még fiatal vagy. Ha továbbra is így fejlődsz, akkor két-három éven belül újra találkozunk.”
Mint már annyiszor, ezúttal is beigazolódott, hogy Széchy Tamásnak jó szeme van a tehetségek kiválasztásánál. Mert ez a Czene gyerek 13 éves korában felkerült Pestre, és eredményei önmagukért beszélnek. De az olimpiai bronzéremig még sok kilométert kellett leúsznia.
– Összeszámolni is sok lenne a vízben töltött órákat és kilométereket. 1987-ben kerültem Tamás bácsihoz, és bizony akkor tudtam meg saját bőrömön tapasztalva, mit jelent az, hogy Széchy-iskola. Róttam a kilométereket, eleinte bizony kínkeserves volt lépést tartanom azokkal, akikkel már régebben foglalkozott. Szerencsére szüleimmel együtt tudtunk feljönni Budapestre, így a családi háttér sokat segített, meg Tamás bácsi biztatása is. Rám fért, mert mielőtt felkerültem volna hozzá, az addig ugrásszerűen javuló eredményeim elkezdtek elmaradozni, és nem fejlődtem.
– Mikor érezte úgy, hogy ez a rengeteg munka megéri?
– Először is nagyon büszke voltam arra, hogy olyan neves versenyzőkkel edzhettem együtt, mint Darnyi Tamás, és hamar barátra leltem Rózsa Norbertben, aki velem egy időben jött Budapestre. Ez talán mind kevés lett volna az örömömhöz, ha nem kezdtek volna el újra javulni az eredményeim. Hamarosan a korosztályos nagy versenyeken ismét ott tempóztam az élen, csak az fájt, hogy amikor a legjobb formában voltam a junior kontinensbajnokságra 1990-ben, betegség miatt nem utazhattam ki. Pedig akkor több számban is ranglistavezető voltam Európában.
-A kezdet kezdetén melyik úszásnemet kedvelte a legjobban?
– Először hosszú távra készültem, de a legjobban a hátúszást szerettem. Majd belekóstoltam a pillangóba, és már Szegeden is megpróbálkoztam a vegyes úszással. Már akkor és azóta is a legtöbb gondot a mellúszás okozza, valahogy nem tudok úgy istenigazából megbarátkozni vele.
– Ennek ellenére a világ legjobb vegyes úszói között tartják nyilván. Így négy év távlatából hadd kérdezzem meg, ha tudta volna Barcelonában a 200 méteres vegyesúszás döntője közben, hogy 150-nél az élen van…
– Nem tudtam. És, ha tudtam volna is, úgy érzem, akkor sem sikerült volna győznöm, mert annyi energiát égettem el a mellúszásnál, mint eddig még soha. A bronzéremnek is nagyon örültem.
– Akkor sokan azt hitték és állították, hogy ön lesz Darnyi Tamás utódja. Aztán jött északról egy rokon, aki átírta a csúcslistát és átrendezte az esélyeket.
– Ez a Jani, azaz Sievinen hallatlanul tehetséges és nagyon jó úszó. Emellett kedves jó barát, csak amikor felállunk a rajtkőre, ezt elfelejtjük. Valamikor Darnyit tartották legyőzhetetlennek, most őt. De a sport azért szép, hogy az ember eleve ne adja fel. Ezzel én is így vagyok, kifulladásig fogok hajtani.
– Már csak kevesebb, mint 100 nap van az olimpiáig, milyen számokban áll rajthoz?
– Tamás bácsival most a 200 vegyesre, a 200 gyorsra, és 200 pillangóra készülök. Minden számban hallatlanul erős a mezőny, de szeretnék legalább az egyikben dobogón végezni. Szívemhez legközelebb a 200 vegyes áll, nem véletlenül.

Fluck Miklós

Nemzeti Képes Sport 1993. január 12.

A jövő embere a múltról és a jövőről

Czene Attilát szabad sztárolni…

Nem sikerült összeugrasztani Darnyival

– Kilencéves múltam, úsztam Szegeden a társaim között, amikor edzőim szóltak Széchy Tamásnak, hogy egyszer jöjjön le
Szegedre, nézzen meg egy gyereket, akiben ők látnak fantáziát. Tamás bácsi le is jött, de azonnal megmondta az edzőknek, hogy neki ne mutassanak meg senkit, szeretné megnézni az egész csoportot, és ő majd kiválasztja azt, akit tehetségesnek gondol. Végignézte az edzést, aztán engem választott ki. Az az igazság, hogy edzőim is engem akartak megmutatni neki. Akkor azt mondta, hogy még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy felmenjek az ő csapatához Budapestre. Az edzőimnek adott néhány tanácsot és készültem tovább odahaza. Három év múlva aztán elvitt egy edzőtáborba, megnézte, mennyit nőttem, mennyit fejlődtem és ezután azt mondta, hogy most már felköltözhetek, bevenne a csapatába.
Czene Attila 18 esztendős olimpiai bronzérmes úszónk mesélte el a csúcsra jutásának első lépéseit. Ő a Széchy-iskola új sztárja, a jövő embere. Szinte programszerű pontossággal úszik egyre gyorsabban, lépeget mind magasabbra az eredményességi létrafokokon. A fenti sorok olvastán szokták azt mondani, hogy sztárnak kikiáltani valakit szörnyű vétek, vagy elbízza magát az ifjú, vagy olyan terheket raknak a vállára, amitől összeroppan, s még meg is utálják a társai.
Embere válogatja. Czene a szó legpontosabb értelmében is profi, őt ez nem befolyásolhatja. Ő ezt nagyon jól el tudja viselni.

Még a söldeni edzőtáborba utazás előtt ültünk le beszélgetni.
– Ott tartottunk, hogy felköltöztél a bűnös városba.
– Kaptunk egy szolgálati lakást. A szüleim ugyanis nem akarták, hogy egyedül jöjjek és kollégiumban lakjak majd. Most már valamennyien itt élünk, az utolsó éves orvostanhallgató nővérem is velünk van. Nehéz volt Szeged után megszokni Budapestet, eleinte zsúfoltnak, piszkosnak tartottam, őszintén mondom, nem szerettem. Most meg már el sem tudom máshol képzelni az életemet. Van valamiféle varázsa… Már ritkán járok Szegedre.
– Szegedről indulva Budapesten keresztül kinyílt előtted a nagyvilág, szinte már körbeutaztad a Földet.
– Szeretek utazni, lődörögni egy-egy ismeretlen városban, csak sajnos nagyon kevés időnk marad erre. Legtöbbször csak az uszodát meg a szállodát látjuk.
– Mikor érezted először, hogy most már a vágyaktól a megvalósulás felé haladsz, hogy nagy úszó lehetsz?
– A perth-i világbajnokságon úsztam olyan időt, amit biztatónak vehettem. Akkor már komolyan bíztam abban, hogy az olimpián jól szerepelhetek.

(Különböző újságcikkekre, korábbi beszélgetésekre visszagondolva Széchy Tamás mindenféle fölösleges álszerénység nélkül el szokta mondani, hogy kiktől milyen eredményeket vár a következő két-három-négy évben. Czenétől már a barcelonai olimpián dobogóközeli helyet remélt, a jövővel kapcsolatban pedig elmondta, hogy Czene több számban is a világ legjobbjai közé tartozik majd.)

– Nekem is többször mondta, hogy dobogós leszek az olimpián. Eleinte nem is hittem el, igazából még a döntő előtt sem.
-Pedig táv közben még az arany lehetősége is felcsillant.
– Utólag már úgy érzem, hogy nem volt olyan nehéz, persze csak azért, mert sokat dolgoztam érte. Hogy nyerhettem volna? A harmadik hely reális eredmény volt. Meg vagyok vele elégedve.
– Az olimpia előtt, főleg miután legyőzted Darnyit, több különböző újságcikk is foglalkozott veletek. Voltak, akik azt mondták, hogy ezzel szembeállítottak titeket egymással és ez veszélyeztette az olimpiai eredményességet. 
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem idegesítettek az ilyen írások, de már nem is emlékszem ezekre, elfelejtettem. Nyilván nem volt e cikkek miatt ellentét Darnyi és köztem, de nem volt jó, nem használt az ideális légkör kialakításának.

Kocsi Tibor

Nemzeti Sport 1996. július 27.

„Czene Attila ugyanúgy 22 éves, mint Egér, ő viszont éppen csak most köszön be, és nagyon reméljük, hogy sokáig nem búcsúzik még.
Nyakába ugrik edzőjének, Széchy Tamásnak, legszívesebben megölelné az egész világot. A győzelem valamennyiünknek katartikus élményt adott. Rögtön meg is kérdeztem tőle:
– Attila, az előfutam után, ill. akkor, amikor az egész pályán kellett rajtolnia, milyen érzésekkel versenyzett? Nyugodt volt? Magabiztos? Vagy csak reménykedő? Hitte, hogy sikerülhet? Mire befejezem a kérdést, már szinte válaszol is, hiszen széles mosollyal nemet int a fejével.
– Dehogy voltam nyugodt! Dehogy voltam magabiztos! Még csak nem is reménykedtem. És azt, hogy nyertem, még ebben a pillanatban sem hiszem el. – Milyen taktikával küldte a medencébe mestere?
– Azt mondta, hogy forduljak olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudok és aztán ússzam teljes erőmből.
– És most mi a véleménye arról az embertelenül kemény edzésmunkáról, amit Széchy elvégeztetett önnel?
– Egyrészt az jut róla eszembe, hogy mindig, még álmomban is fáradt vagyok. Másrészt az, hogy íme, meglett az eredménye!”

Részlet közvetlenül az eredményhirdetés után készült riportból

ATLANTA

„Tessék csak nézni, kik vannak ott beljebb a menők kövein?

Tom Dolan, kétméteres szuperpubi, a négyszáz vegyest megnyerte már itt, Atlantában. De minek cifrázzuk? – ott van Jani Sievinen, aki az utóbbi két évben minden aranyat zsebrevágott. Atlantában eddig nem jött össze neki. Ez az utolsó sansza, bolond lenne kihagyni.
Czene Attila – jellemző – az egyes pályán. A hetedik legjobb idővel jutott a döntőbe. Az ember nyel egyet. Ugyan hány úszó nyert olimpiai bajnokságot az egyes pályáról a víz feltalálása óta? Jaj, Istenem…
Tehát ülünk rezignáltan a képernyő előtt, józanul és csaknem fantáziátlanul. Megszólal a duda, közönyösen, unottan szinte, mert neki aztán teljesen mindegy.
És akkor… Tessék? Mi van?!
Czene Attila az élen pillangózik! Aztán hanyattfekszik a vízen, s mintha angyalszárnyai nőttek volna, mintha valami hihetetlenül magas oktánszámú üzemanyag hajtaná, hirtelen repülni kezd. Amikor a második hossz végén a falat érinti – már váltóláz borzongatja a nézőt – Czene Attila neve mellett gyullad ki az egyes szám. Lehetséges ez? Érthető? Felfogható?
Egy ember, a mi emberünk, a kedves, szőke srác most váltja meg magát, válik elátkozott királyfiból szuverén uralkodóvá. Van ilyen? Velünk is előfordulhat? Huzatos kis ország lakóival? Velünk, akik annyira szeretjük sajnálni magunkat?
Attila most otthagyja őket. Mellen faképnél hagyja az egész világot. Tom Dolant, Jani Sievinent, belső pályák harcosait, nagy esélyek letéteményeseit. Méteres, kétméteres előnnyel száguld a földkerekség legjobb vegyesúszói előtt. Akik szintén nem nyámnyila fickók, akiknek a bölcsőjébe szintén beletették a tehetség aranyalmáját az áldott párkák, akik évek, kilométerek és tonnák terhe alatt szintén mindent elkövettek a győzelemért. Gyere Attila, gyere, kedves, szőke srác, ez most már a tied, ez most már a miénk, ez most már…
És akkor újra elakad a lélegzet, kihagy két dobbanást a szív. Ott belül süvöltés támad, boszorkányos tempóban fúródik előre egy világoskék sapka, Jani Sievinen sapkája, a finn hajrája torpedó szédítő. Most már szűkölni kell, rémülten, elkeseredetten. Ismétlődik a scheffieldi dráma… utoléri… utoléri?!
A szőke srác tenyere a falhoz ér ott az egyes pályán. Most visszafordul, ballal rákönyököl a parafás kötélre, homlokára tolja az úszószemüveget, pár centivel a tüskésre vágott haj vonala fölé. A kamera most ráközelít, ha talmas, világos szem, nyolcezer kilométer távolságról nehezen megállapítható szürke, vagy kék-e. Orrán keresztben a kor divatja, a mentoltapasz.
Hátranéz a szőke srác ott az egyesen. Hátra és fölfelé. Már az előző napok során rájöttél, hogy arra lehet a villanytábla s már megjelent rajta az eredmény. Hiszen mind azt nézik, visszafordulva, arcukon még a roppant csata, a kegyet len dúlás jeleivel. Visszafordulnak, ahonnét jöttek s lesik a fénybetűs hírt, áldás-e, vagy átok, pokoljárás, vagy mennybemenetel?
A szőke srác még mindig néz ott az egyesen. A fényes betűk már másodpercek óta megjelentek, de ő csak néz, mintha képtelen lenne felfogni, megérteni, elhinni, ami ott olvasható.
Aztán megmozdul az ajka, alighanem hangtalanul, de nyolcezer kilométernyi távolságból is jól érthetően.
– Nem igaz…
Még mindig másodpercekig tart, amíg az ügy beszivárog, a hír, az evangélium élménnyé válik. Akkor meg hanyatt fekszik a szőke srác ott az egyes pálya parafás kötelén, ballal a levegőbe bokszol és akkorát ordít, hogy odafenn összeszaladnak az olimpiai istenek.”

Részletek PETERDI PÁL újságíró – humorista írásából